Manapság a net a mindenünk; ott élünk társasági életet, onnan szerzünk információt a tudomány legújabb híreiről vagy egyszerűen csak ott tájékozódunk afelől, hova érdemes benézni aznap este. De vajon gondolunk-e arra, hogy amikor felmegyünk a világhálóra, egyúttal szerepeket is felveszünk? Odafigyelünk-e arra, hogy milyen szerepekben, illetve hogyan jelenünk meg a weben? Szándékunk szerint el akarunk-e inkább tűnni, vagy pont, hogy előtérbe kívánunk kerülni? Ezekre és még számos ide kapcsolódó kérdésre kaphattunk választ Fehér Katalin előadását hallgatva.
Az alapvető kérdés az, hogy miként identifikáljuk magunkat, hol és milyen szerepeket veszünk föl, illetve hogy közönségük egy adott tagjának melyik arcunkat mutatjuk. (Előadónktól megtudhattuk, hogy általában 2-4 identitást veszünk fel, mert lehet valaki apa és diák is egyszerre.) Fontos ismérvünk az is, hogy kikre figyelünk leginkább a számunkra fontos 100—150 ember közül?
A BGF Kutatóközpont tudományos főmunkatársa két példán keresztül szemléltette a rendszer bonyolultságát: Az egyik, zártabb rendszert úgy kell elképzelni, mintha egy sokszerelős stratégiai játékot játszanánk és ismerőseink egy része a killer (gyilkos) szerepet veszi fel, a másik azonban jókat szeretne beszélgetni, mint socializer, és elsősorban a kollaborációra, azaz együttműködésre törekszik. A bonyolultabb illusztráción már megjelentek a nehezítő tényezők is. Figyelembe kell vennünk, hogy egy embernek több identifikációja lehetséges, vagy azt hogy kikkel és milyen csatornákon áll kapcsolatban. Ez a rendszer tartalmazza azt is, hogy mennyire szeretnénk valódi arcunkat megmutatni az adott közösségnek. Egy nicknév mögé bújva -ha úgy látjuk jónak- akár el is rejthetjük magunkat. Ez utóbbira említette Fehér Katalin példaként Freddy D.-t, aki rossz minőségű PC játékokat próbált ki, és tevékenységét közvetítette a neten is. Célja mindössze annyi volt, hogy megmutassa mindenkinek azt, ami foglalkoztatja őt.
Negatívumokkal azonban itt is találkozhatunk: előfordulhat ugyanis, hogy akaratunkon kívül megjelenik valamilyen információ rólunk a világhálón. Mondjuk betaggelnek és így láthatóvá válunk egy olyan képen, amit nem szeretnénk a nyilvánosság elé tárni. Vagy a vizsgaeredményünket találjuk meg online. Olyan esetek is voltak, amikor ellopták valaki identitását. Előadónk fotós ismerősével esett meg az, hogy valaki az ő nevét felhasználva Németországba akart hölgyeket kiutaztatni.
Na, ennyien hallgatták első előadónkat!
Számos példa van arra, hogy aki offline akar lenni, az is előbb-utóbb kénytelen ezen változtatni, mivel ma már nem lehet elkerülni az online jelenlétet. Ezt bizonyította Hasszan története is, aki művészként sokat utazott repülővel, így felkeltette az FBI érdeklődését. Emberünknek nem maradt más választása, minthogy hagyja magát követni online. Saját weboldalán folyamatosan dokumentálja, hogy hol járt és mikor mit csinált. Ma már naponta legalább 8-10 digitális lábnyomot hagy.
Egy másik sztoriban pedig egy nicknév mögé bújt sajtós, csak olyan helyről jelentkezett be, ahol szerinte nem tudták beazonosítani. Egy idő után azonban kénytelen volt feladni, mert rájött, hogy megtalálják, ha akarják.
A sok kérdés ellenére az azonban egyértelmű, hogy mindenkinek van (valamilyen) identitása online hálózaton, illetve offline is. Ez a kétféle jelenlét mindenkinél máshogy és máshol ér össze. Egyesek csomóponttá válnak, míg mások eltűnnek. Ez tehát van Dijk szerint olyan, mint az idegrendszer a társadalomban.